A randimnak csodálatosnak kellett volna, hogy legyen.

Nate az átlagos autójával jött - még ki is ugrott elém, hogy kinyissa az ajtót. Végig kedvesen mosolygott rám, ahogy becsusszantam a kocsija kényelmes melegébe, és olyan úriember módjára viselkedett, olyan udvariasan, hogy nem is tudtam először hogyan reagáljak. Zavartan felnevettem, és egy halk köszönömöt motyogtam, amíg ő becsukta az ajtót, és visszaült a kormány mögé.

Az út a kocsiban nem volt kényelmetlen. Nem volt ügyetlen, vagy feszült - nem volt semmilyen, tényleg. Viszonylag rövid ideig tartott, de végig nyugodtan beszélgettünk, és nevetgéltünk. Amikor megérkeztünk az étteremhez, ismét kinyitotta nekem az ajtót, és felém tartotta a karját, hogy belekarolhassak, amíg bementünk az apró, olasz étterembe, amit megbeszéltünk. A szürke szövetkabátjának puhaságát érezve, valahogy biztonságban éreztem magam, miközben a csillogó bejárati ajtók felé mentünk. Ez a fajta biztonság idegen volt - nem tudtam ilyen könnyednek érezni magam egy másik férfival már évek óta. Még Cole-lal sem a kapcsolatunk alatt, Tommal pedig pláne nem.

Az étteremben rengeteg finom illat terjengett, ahogy a különböző ételeket vitték az asztalokhoz. Bensőséges társalgás, és poharak koccintásának hangjai töltötték be a teret. Jó volt végre egy kis változás, hogy ilyen helyen ehettem - főleg, hogy már jó ideje müzlihez és instant leveshez voltam hozzászokva. és főleg azért, mert amikor legutóbb voltam étteremben, lehet, hogy az sokkal puccosabb volt, de csak egy kis tál hideg gyümölcsöt kaptam.

Amikor eszembe jutott a gyümölcstál, akkor ért a felismerés, hogy a randim mégsem olyan csodálatos. Illetve inkább Tom emléke. Mert ahogy az asztalnál ültünk, és rendeltünk, Tom gondolata - a hangja, az arca, ahogy az ajkai görbültek amikor mosolygott, a cigifüst szaga a ruháiban és a fahéj illata a leheletében - minden, ami vele kapcsolatos, elterelte a figyelmemet a csodálatosan kedves fiatalemberrő, aki velem szemben ült.

Nate fettuccini-t rendelt, mellé fokhagymás kenyérrel. És annak ellenére, hogy nevetve azt mondtam, hogy ne lepődjön meg, ha ellopok egy falatot, amikor nem figyel, csak arra tudtam valójában gondolni, hogy mennyire hasonlított ahhoz a gyűlöletes tál kajához, amit akkor, ott, az étteremben Tom evett. És amikor a kezére néztem, amivel a villáját fogta és épp némi tésztát tekert a végére, Tom keze jutott eszembe. Tom ujjai sokkal hosszabbak voltak, erősebbnek látszottak, és erősebbek is voltak, mint Nate ujjai. Tapasztalatból tudtam, főleg a pár órával korábban történt események után, amikor a karomat szorongatta. Amikor az ajkai, amik sokkal teltebbek voltak, mint Nate keskeny szája, és egy csillogó, sötét piercing díszítette őket, kétségbeesetten, vadul csókolták az enyéimet.

Biztos voltam benne, hogy kezdem elveszíteni a fejem.

Szörnyen éreztem magam, ahogy elhagytuk az éttermet. Nagyszerű vacsora volt, könnyed beszélgetéssel, és alkalmanként flörtölő poénokkal. Nate nagyon helyes volt a feszes pulcsijában és a farmerjában, de végig Tom testére gondoltam, amit azokba az eltűlzottan nagy pólókba és pulcsikba és nadrágokba rejtett.

Végig csak Tomra tudtam gondolni, nem Nate-re. És teljes mértékig szánalmasnak éreztem magam, amiért ilyen szörnyű ember vagyok. Hagytam, hogy ez a kedves fiú, aki őszintén érdeklődött irántam, és fizetett egy imádnivaló vacsoráért, randira hívjon - ugyanakkor pedig, egy másik, sokkal kegyetlenebb, durvább fiú égett a gondolataimba.

Nate egészen ajtóig kísért. Mosolygott, amikor együtt megálltunk, és nem tudtam eldönteni, hogy a hideg levegőtől, vagy a félénk természetétől ült ki rózsaszínes árnyalat az arcára. Aranyos volt, majdnem, és most először idegesnek éreztem magam.

- Szóval... - állt meg, ügyetlenül nevetve, lehajtott fejjel. - Én, öm, jól éreztem magam veled. Ma este.
- Én is. - feleltem remegő hangon. A hideg levegő az én arcom is elérte. Ez legalább nem volt teljes hazugság. Felnéztem, és rámosolyogtam. Csillogtak a zöld szemei, ahogy az enyémbe bámultak. - Köszönöm.
- Én köszönöm. - válaszolta játékosan. - Nem hittem volna, hogy tényleg eljössz.
- Miért ne jöttem volna?
Felsóhajtott, megrántotta a vállát, és még mélyebbre ásta a kezeit a zsebében.
- Nem is tudom. - fújta ki a levegőt lassan, a csendes utcák felé nézve. - Te csak olyan... más vagy. Nem tudom.
Az ajkamba haraptam, ahogy egyre idegesebb lettem.
- Más vagyok...?
Úgy tűnt észrevette a habozást, és a kényelmetlen érzésemet a hangomban, és azonnal kiszedte a kezeit a zsebéből, és bátorítóan végigsimította a karomat.
- Nem! Nem úgy értem, csak... - sóhajtott, láttam, hogy küzd a szavakkal. - Ez jó dolog. Más vagy, jó értelemben.
Halkan felnevettem, és ügyetlenül mozgatva a lábaim, a földet bámultam.
- Nem tudtam, hogy más vagyok.
Nate felsóhajtott, a kezét még mindig nem vette el a karomtól.
- Nem olyan vagy, mint a többi lány, Anna. Erre gondoltam.
- Oh, tudom, hogy nem. - nevettem, szinte cinikusan, és az ajkamba haraptam. - Majdnem mindig úgy nézek ki, mint valami hajléktalan, tudom, hogy nem-

Nem tudtam befejezni. Finoman oldalra döntötte a fejét, majd felém, és az ajkait az enyémhez nyomta. Egy pillanatra megfeszültem, de lassan, biztosan én is válaszoltam az ajkainak lágy mozdulataira. Éreztem, hogy elmosolyodott a csókban, és mindkét karját körémfonta, közelebb húzva magához. Be kell vallanom, jó volt. A szája meleg, és puha volt, kellemes ízű, és jó érzés volt, ahogy átölelt

De nem Tom csókja volt.

Tom szenvedélyes, durva, követelőző volt. Tom szája szinte felperzselte az enyémet, és szinte kétségbeesetten simogatta a nyelve az enyémet. És amíg Nate ajkait kellemes volt érezni - nem tudtam nem észrevenni, hogy mennyire hiányzik egy piercing nyomásának érzése az alsóajkamon.

A csók pár pillanat múlva megszakadt, szerencsére, ezzel meg is törve a gondolataimat Tom csókjáról. Nate elhúzódott, mosollyal az arcán, és a szemembe nézett.

- Nagyszerű lány vagy. - mondta halkan. - Én pedig szerencsés pasi.
Visszanéztem a szemébe, és én is elmosolyodtam lassan. Jó érzés volt hallani, ahogy ezeket az édes semmiségeket suttogja, és örömmel üdvözöltem a helyzet újdonságát.
- Én vagyok szerencsés lány. - válaszoltam halkan.
Az egyik kezét az arcomhoz emelte.
- Remélem hamarosan találkozunk.
A kezére rátettem az enyémet.
- Mindenképp.

Előrehajolt, és még egy apró csókot nyomott az ajkaimra, majd elindult vissza a kocsijához. Remegve vettem levegőt, ahogy láttam elmenni, és átöleltem magamat, hogy kicsit védjem a testem a hidegtől.

Hiányzott Tom.

Lehunytam a szemeim, és nagyot nyeltem.

Tényleg kezdtem elveszíteni a fejem.

Viszonylag késő volt már, amikor beléptem a lakásba, legalábbis később, mint eredetileg számítottam, de örültem a bent fogadó csendnek. Ásítottam, ahogy bezártam az ajtót magam mögött. A táskámat ledobtam az asztalra, a kulcsaimmal együtt, a kabátomat pedig már útközben vettem le magamról, és a konyhában az egyik szét háttámlájára terítettem.

- Oh.

Felkaptam a fejem a női hang hallatán, és a homlokom ráncoltam. Bizonytalanul tettem pár lépést előre, és csendben figyeltem további hangokra.

- Oh, igen.

Összevontam a szemöldököm. Egyértelműen női hang volt - egyértelműen Paige; de miért volt itthon? Átment az exéhez, Lukashoz, hogy vele legyen, miután Tom, a 'külföldi seggfej' visszautasította - szóval miért volt itt?

Megköszörültem a torkom, alig pár lépésre voltam csak az ajtajától.
- Paige? - szólítottam.
Egy pillanatra csend volt, aztán halk nyögések hangja csapta meg a fülem. Az ágy nyikorgása folytatta, én pedig összeszorítottam a szemeim.
- Jézus. - suttogtam magamnak, és a kezeimet a fülemhez emelve gyorsan be is szaladtam a szobámba. - Tökéletes, egyszerűen tökéletes, Paige. - morogtam magamnak, ahogy berúgtam magam mögött az ajtót.

Ráestem az ágyamra, és egy pillanatig hagytam, hogy csukva maradjon a szemem. Nem tetszett, hogy hazahozta Lukast - ki nem állhattam azt az embert, és a tény, hogy a mi lakásunkba hozta fel Paige, hogy egész éjjel orvososat játszanak, nagyon undorító volt számomra.

- Bassza meg, ott; igen, igen, igen.

Tompán hallottam Paige hangját, de a falak akkor is vékonyak voltak. A párnámért nyúltam, és az arcomba nyomtam, kétségbeesetten reménykedve, hogy az majd kizárja a hangokat.

Férfi hang követte. Nem volt annyira kivehető, mint Paige hangja, de a nyögései ugyanúgy hallhatóak voltak, és csak egyre hangosabbak lettek, ahogy teltek a percek. Aztán megint jött az ágy nyikorgása. Hallottam már párszor - Paige nem egyszer hozta már haza a pertnereit éjszakára, de már olyan régen volt az utolsó ilyen alkalom, hogy már szinte el is felejtettem. Szörnyű hang volt, a huppogások, a nyikorgás, és a nyögések, sikolyok, meg az állandóan visszatérő mocskos szavak.

- Ezt nem hiszem el. - mondtam a párnám puha anyagába, és mély levegőt vettem. És tényleg nem tudtam elhinni. Már biztos volt, hogy nem fogok éjjel aludni. Miután olyan stílusban beszélt velem délután, hogy merészelte felhozni a bunkó expasiját a közös lakásunkba?

- Istenem, keményebben...
Nyikk, nyikk, nyikk.
- Basszus, basszus, igen, basszus...
Hupp, hupp, hupp.
- Oh... oh!
Nyikk, nyikk, nyikk.

Még nagyobbat nyögtem fájdalmamban a párnába, aztán hátradobtam magam mögé. Lassan felültem, nagyot sóhajtottam, és a szemeimmel automatikusan a zenelejátszóm kezdtem keresni. Idáig jutottunk. Fülhallgató kell, csak hogy tudjak valamennyit aludni az éjszaka hátralévő részében. Épp hogy felálltam, hogy előszedjem az asztalomon lévő kupiból, amikor a hangok megálltak. Felkaptam a fejem, és arra a falra bámultam, ami Paige szobáját és az enyémet elválasztotta. Óvatosan hallgatóztam, hogy lesz-e folytatás. Egy perc eltelt - még mindig semmi.

- Köszönöm istenem. - sóhajtottam fel megkönnyebbülten.

Nagyot nyeltem, mert a nagy szenvedés alatt eléggé kiszáradt a torkom, és megállapítottam, hogy szükségem van egy pohár vízre. A hajamat a szokásosan kócos copfomba felkötöttem, felkaptam egy pilcsit, és az ajtómhoz mendtem. Lassan nyitottam ki, hogy a nyikorgás ne csináljon akkora zajt, majd becsuktam magam mögött. Lábujjhegyen, lassan indultam a konyhába. Kinyitottam a szekrényt, a hangja egy darabig még ott lógott a levegőben, majd kivettem egy poharat, amit aztán megtöltöttem vízzel. Paige szobájának ajtaja nyikorogva kinyílt mögöttem, de nem fordultam meg. A léptek hangja sem ragadta a meg a figyelmem.

- Anna? - hangzott fel Paige hangja, és egy miliméterrel arrébb fordítottam a fejem, jelezve, hogy hallgatom.
- Most jöttél meg? - kérdezte halkan.

Bólintottam. Elzártam a csapot, és Paige felé fordultam, majd belekortyoltam a vizembe. És ott volt ő, miss tökély, a teljes pompájában. A babarózsaszín takarója volt szorosan a vékony alakja köré tekerve, a szőke haja pedig a háta mögött lebegett.

- Hol voltál?
- Randin. - feleltem egy újabb korty után.
Elkerekedtek a szemei, ami körül elkenődött smink volt.
- Randin? Kivel?
- Nem ismered.
Lassan mosolyra húzódtak a telt, rózsaszín ajkai, és vidáman csillantak fel a szemei.
- Nem hiszem el. - vigyorgott, megmutatva közben a tökéletesen fehér fogait. - Nem is mondtad, hogy találkozgatsz valakivel! Mikor történt?
- Nem olyan régen. - vontam vállat.
A takaró sarkához nyúlt, hogy jobban maga köré szorítsa.
- Tudtam, hogy akivel a kis projecteden dolgoztál, több, mint egy barát. - emelgette a szemöldökét. - Te sunyi kiscica, Anna!
- Semmi különös, tényleg. - sóhajtottam, majd leraktam a poharat magam mellett. - Azt hittem te fogsz hozzámenni.
Kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de egyből be is csukta, és lefelé nézve nevetett fel zavartan.
- Oh... - köszörülte meg a torkát halkan. - Igen, öm, változtak a tervek. Remélem nem voltunk túl hangosak.
Nagyot nyeltem, és hűvösen néztem rá.
- Egyáltalán nem.
- Annyira boldog vagyok! - tipegett oda hozzám, és lelkes arckifejezéssel, most még hallkabban kezdte mondani. - Hihetetlen dolog történt ma este-
- Nézd, ha újra összejöttél Lukasszal, nem akarom hallani. - vágtam közbe. - Tudod mi a véleményem róla.
- Nem! - kezdte azonnal rázni a fejét. Arrébb söpört pár szőke tincset a vállán. - Nem, nem arról van szó, hanem...

Nem kellett válaszolnia.

Az ajtajának nyílása félbeszakította, és mindketten a szobája felé fordultunk, ahol arra számítottam, hogy Lukas fog állni, vagy egy szál semmiben vagy az undorítóan szűk boxerében, nagyképű vigyorral a lebarnult képén.

De nem ő volt ott.

A tekintetem végig futott a a csupasz talpától, a hosszú lábakon át, a sötét boxerén, majd a kidolgozott felsőtestén, az ismerős, vékony karokon. Végül az arcára néztem - és nem Lukas volt.

Mert Lukasnak nem volt soha befonva a haja. Lukasnak nem sötét szemöldöke volt, és nem hideg, barna szeme, és egészen biztosan nem volt piercing az alsóajkában.

Tátva maradt a szám, ahogy találkozott a tekintetünk a szobán át.

Nem...

- Anna, - szólalt meg Paige mosolyogva. - Emlékszel Tomra?

Nem tudtam megmozdulni.

Nem tudtam lélegezni, nem tudtam gondolkozni, nem tudtam mozogni.

Ahogy tudatosult bennem, hogy Tom miért áll félmeztelenül Paige szobája előtt, nagyon erősen ütött meg. Aztán, eszembe jutott Paige hangja, a sikításai, a nyögései, és ahogy az ágya a falnak verődött újra és újra és újra.

Tom megbaszta Paige-t.

Tátva maradt a szám, és küzdöttem, hogy szavakat találjak, de úgy éreztem menten elhányom magam, és el kellett mennem a picsába. Paige felém lépett, összevont szemöldökkel.

- Anna? Jól vagy?

- Én...
A szoba forgott körülöttem, és nem tudtam ránézni sem. Átvágtattam a nappalin, szinte vakon magamhozrántva a dzsekimet, és remegő kezekkel húztam magamra.
- Szükségem van... én... én nem...

Nem volt semmi értelme, de nem érdekelt. Ki akartam jutni onnan, amilyen gyorsan csak lehet. Majdnem elestem a lábamban, ahogy a kulcsomért nyúltam, és homályos tekintettel rángattam magamra a cipőmet. Úgy éreztem kettéhasad a mellkasom, és mindjárt összeesek a padlón.

- Hova mész? - kérdezte Paige.

Felnéztem, égtek a szemeim. El kellett mennem. Paige-re néztem, aki zavartan, mozdulatlanul állt a konyha ajtajában, aztán Tomra, aki szintén mozdulatlanul állt Paige szobájának ajtajában. Eltéptem a tekintetem az övétől, és a fejemet ráztam, a kulcsaimmal ügyetlenkedve.

- Nekem... Nekem... Mennem kell.

És bezártam magam mögött az ajtót, minden további szó nélkül. A lábaim gyorsabban vittek le a lépcsőkön át egészen az utcáig, ahol a testem lemerevedett egyrészt a hidegtől, másrészt pedig a felismeréstől, hogy Tom tényleg Paige-el volt, amíg én a szomszédszobában próbáltam elaludni. De nem érdekelt. Hagytam, hogy a lábaim vigyenek előre.

Alig fél órán belül már ott is voltam Bill lakása előtt, az ajtón dörömbölve. Pár pillanattal később, lépteket hallottam odabentről, majd a zár kattanását. Lassan nyitotta ki az ajtót, ásított, és zavartan nézett rám. Pizsiben volt, kócos hajjal, és nem volt rajta semmi smink. Hunyorogva nézett rám, majd előrébb lépett.
- Anna? Mi...
- Bejöhetek? - vágtam közbe. Égtek a szemeim, biztos voltam benne, hogy könnyektől.
- Igen, de az idő-
Nem fejezte be a mondatot. A szemembe nézett, és láttam, ahogy a szája lassan kinyílik.
- Anna, te sírsz?
Bementem a lakásba, majdnem fellökve őt, nagyokat pislogtam, és védekezően fontam össze a karjaim magam körül. Bill becsukta az ajtót, és lassan felém fordult. Megfogta a vállam, és az arcomat fürkészte.
- Anna, Anna... Mi a baj?
- Semmi. - erőltettem egy mosolyt az arcomra, a szememet pedig összeszorítottam, hogy ne tudjanak elszökni a könnyeim. - Csak látni akartalak.
Átnézett a válla felett az órára, ami a konyhapulton volt.
- Majdnem fél egy van...
- Én... - mondtam, de elcsuklott a hangom. - Én, sajnálom, el, elmegyek...
- Nem! - fogta meg a másik vállam is határozottan, bár a tekintete még elég álmosnak tűnt. - Nem, mondd el mi a baj.
Mély levegőt vettem, és kinyitottam a szemem. A könnyek egyből végigszaladtak az arcomon, láttam, ahogy Bill szemei elkerekednek, és ott összetörtem.

A könnyek még sebesebben törtek elő, mint számítottam rá, és a lábaim is megatták magukat. Úgy éreztem haldoklom. A szívem felrobbant a mellkasomban, a gyomrom a padlón volt, és úgy éreztem, hogy szétesik a testem, mert sosem éreztem még ilyen fájdalmat az előtt. A padlóra zuhantam, a karjaimmal még mindig a testem fogva, és hangosan zokogni kezdtem.

- Oh, Jézus! - hallottam Bill hangját magam fölül. Letérdelt mellém, és átöltelt. - Mi a szar történt, Anna? Mondd el!

Az arcomat a mellkasába préseltem, a fejemet a pólójába rázva. A könnyeim még gyorsabban jöttek, benedvesítve Bill pólóját, és a torkomból előjövő zokogásoktól az egész testem remegett.

- Én-én, n-nem hiszem el... - sírtam összetörve, hozzábújva. - Annyira h-hülye vagyok...
A hajamat simogatva próbált csitítani.
- Kérlek, mondd el mi a baj... - suttogta aggódva.
Még hangosabban kezdtem zokogni.
- U-utálom őt!
- Kit utá... - mielőtt befejezte volna, a teste lemerevedett egy pillanatra. Mindketten csöndben maradtunk. Pár pillanattal később, éreztem, hogy nagyot nyelt. Egyszerre határozottabban, mégis lágyabban szólalt meg ismét.
- Mit csinált?
- Nem sz-számít. - sírtam tehetetlenül Bill mellkasába. - S-semmi sem számít...

Bill felsóhajtott, és még szorosabban átölelt, továbbra is a hajamat simogatva. Továbbra is suttogta, hogy "shh", és előre-hátra ringatott, amíg én sírtam, eláztatva a pólóját a meleg, sós könnyeimmel.

Ahogy újra és újra beugrott Tom képe, ahogy egyetlen boxerben állt ott a lakótársam szobájában, Bill nagyot sóhajtott mellettem.

- A testvérem egy idióta. - suttogta a hajamba.

Ott maradtunk, isten tudja mennyi ideig. A hangos zokogásom hamar abbamaradt, és végül már csak könnyes szemmel szipogtam a vékony mellkasába. Végig ringatott, a keze végig mozgott, és abban a pillanatban úgy éreztem, hogy sosem voltam még annyira boldog, hogy Bill ott van melletem.